Egyedül vagy... néma sötétség bársonya fonja tokod köré selymes ujjait.
Lágyan elmosolyodsz... s lassan simogató érzés járja át erőtlen végtagjaid.
Érzed... érzed a halált, s az életet, egyszerre érzed
Midőn e két dolog találkozik, egybefonódik végleg
Nem látsz már... már nem hallasz semmit.
Tudod hogy nem létezel... hiszen hagytad uralmad végleg elvenni
Erőtlen fekszel... szemeid nedvesen hunyva...
Nem tudod mi fáj, mi kínoz untlan.
Érzed hogy nem érzel, érzed a semmit
Tudod hogy nem vagy már... hiszen hagytad uralmad végleg elvenni
Majdan egy rideg kéz nyúlt feléd...
(Érezted nyirkos tapintását...)
Átölelé tested, ám tettét nem jó szándék váltá.
Szenvedsz... csak szenvedsz a kínzó fájdalomtól
A sötét, és kiválthatatlan tudatlanságtól
Nem tudod merre jársz, mit remélsz, és hol a cél.
Nincs semmid... Te senki vagy
Olyan, mint mindenki... olyan mint MI, mindannyian.
Csak kínoz a tudat, hogy nem voltál, és sohasem vagy:
Tudni amit nem lehet, máskor érezni tudattalant...
Csak azt tudod hogy hol vagy
De azt már nem hogy hol van...
Elvittek, és elvették uralmadat.
Ami voltál, attól mind megfosztottanak
Elvették a semmid, és tudatot adtak...
Ez fáj most neked... ez gyötör végtelen, s kísér majd utad alatt...
Ez fáj most neked... ez fáj most oly nagyon, s kísér el utadon, mely a végtelenbe vezet...
Kathy Zoei Torrance
2001.