- részlet -
December 1.
Mára elállt a napok óta tartó havazás. Nagyon hideg van, és száraz fát is alig lelni már. Mivel ilyen időben a háztartáson kívül nemigen tudok máshol segíteni szüleimnek úgy döntöttem, átmegyek a szomszédba Jacqueline-hoz. Végig beszélgettük a délutánt, így tudomást szereztem arról, hogy a szomszéd kisvárosban valami titokzatos, és a jövő számára fontos dolog készülődik.
Éjszaka sokáig forgolódtam álmatlan, és egyre csak az járt a fejemben, hogy mi lehet az a nagy titok.
December 2.
Eltökéltem magam. Felfedem a titok nyitját. Amikor ezt Jacqueline hírére adtam, nem vette valami jó néven. Félt hogy bajba kerülünk. Csak nagy nehézségek árán tudtam rávenni, hogy tartson velem, így sikerült megtörnöm, és felébreszteni benne a kíváncsiság apró manócskáját.
Ebéd után útnak eredtünk a szomszéd kisváros felé, hogy kiderítsük, mi folyik ott. Út közben Françoisba botlottunk. Ő egy helyes fiú volt úti célunk helyszínéről. Én tovább akartam menni, de mint ezt eddig is tudtam, Jacqueline szívét már régóta rabul ejtette e nemes lelkű deák. Akarva akaratlanul is, elfecsegte neki a tervünket. Így François is csatlakozott hozzánk. Azt tanácsolta, hogy először nézzük meg a Vendégivót, mert az ottani csapos jártas mindenben, ami a városban történik. Egyszóval mindig mindenről tud.
Kissé félszegen betértünk a kocsmába, átvágtuk magunkat a cigarettafüst gőzölgő sűrűén, és a pulthoz botorkáltunk. Jacqueline végig a karomat szorította. Faggattuk a csapost, célzásokat tettünk valami észak-városnegyedi titokra, de az egyre csak a magáét fújta. Mindvégig az angol polgári forradalmat dicsőítette, hiába volt annak már száz éve is. Azt állította, hogy hamarosan eljön a francia polgári forradalom ideje is, és akkor minden megváltozik majd. Én még gyerekfejjel egy ilyen kisvárosban mint a miénk, nem igazán tudtam felfogni a jelentőségét, pedig mindig is hajtott a tudás utáni vágy, és igyekeztem mindent megtudni arról amit az iskolában tanítanak a gazdag családok gyerekeinek. Láttam hogy semmire sem megyünk ezzel a zsörtölődő vénemberrel, ezért tanácsoltam a többieknek hogy máshol keressünk kiinduló szálakat, ám éppen mikor megfordultam volna, a csapos elkapta a karom, és a fülemhez hajolt. Azt mondta, hogyha valóban tudni akarom mi a titok, keressem fel Montesquieu-t, az észak-városnegyedben. Az ivó előtt ismertettem a többiekkel a csapos tanácsát, és elindultunk a polgárlakások felé. Valamikor félúton Jacqueline megcsúszott, és mivel mindene vizes lett haza kellett mennünk. Az idegen meglátogatását másnapra halasztottuk.
December 3.
Jacqueline, és François már a házunk előtt vártak rám, mikor elkészültem. Újabb két kilométeres gyaloglás után elértünk a megadott címhez. Rozoga kis ház volt, viszont annál nagyobb titkot rejtett magában. Montesquieu. Micsoda név! Olyan elegáns...
Egy fiatal férfi nyitott ajtót nekünk, de beengedni már nem akart minket. Aztán amikor már ismét csukta volna be az ajtót gyorsan megállítottam, és közöltem vele hogy tudok a titokról. Kerekre tágultak a szemei az ámulattól. E két szó kimondásával egyből bebocsátást nyertünk.
Mindhárman szojatuk a tudást, azt hogy a világról, és annak dolgairól mindent megtudjunk. Tudni akartuk, hogy miért van a lét, és miért kéne hinnünk, hogy miért van gazdag, és szegény, mi volt ez előtt, és mi lesz ez után... mindent, amit csak lehet. Ezért is érintett minket olyan mélyen az, az a titok, az az ötlet, ötletből írás, írásból tudás, amit néhány ember alkotott. Montesquieu és néhány ismerőse kezdtek el egy csodás dolgot: megkísérelni azt, hogy mindent, ami a világon létezik egy könyvben, részletes leírással összefoglalják.
December 4.
Órák hosszat beszélgettünk vele sok mindenről. A hitről, Angliáról, a forradalmakról, de ami a legjobban tetszett az Montequieu a hármas hatalomról alkotott véleménye volt. A megosztás, a bíráskodás, egyenlőség. Jó volt hallgatni.
December 10.
Egy hete már hogy megismertük. Azóta rendszeresen járunk hozzá, délutáni beszélgetésekre. Bevallom, én is írogatok hasonló dolgokat a világról, és néha oda is adom neki ezeket az eszmefuttatásokat. Tetszik neki, és azt mondja, hogy használhatók.
Sajnálatos az egészben az, hogy néhány társa nem bízik benne. Igazán már magukban sem, és legkevésbé a könyvben nem. Ők tegnap elutaztak. Ostobák voltak. Igen is, ostobák! Én bízok benne. És tudom, ha nem is egyedül viszi ezt mind végbe, ha nem is ma, és lehet hogy nem holnap, de révbe fog érni.
Kathy Zoei Torrance
1999.