Nézed a Földet. Csak nézted mohón, s vágyakozva.
"Jó nekik... hazugság fátyla alatt bújnak..." - sóhajtottad.
"Hazugság leple vigyáz rájuk, s védi őket untalan.
Jó nekik... hiszen mindenki nem boldogtalan."
Bár mi boldogtalanság érhet tégedet?
Bár mi boldogtalanság érhet, engem, vagy minket, kettőnket?
"Már semmi..." - suttogtad ismét, elhaló hangodon...
Emésztett a bú, mert hited régen már hogy elbukott...
Nem hittél, mert tudtad hogy hinned kell,
Mert tudtad hogy létezik, és irányítja életed.
Mélyen voltál... nagyon mélyen...
A hierarchia legalján, és ez bántotta szívedet.
Nem lehetsz más, csak az, aki vagy...
Aki születik, annak sorsa van
Te csak egy szerepet játszottál
De most már vége van...
Búcsúzz el! És távozz hangtalan...
Kathy Zoei Torrance
2001.