Mért van, az hogy az ember kettőt is szeret?
Szerethet egyáltalán? Megengedett?
S ha az is, kiengedi meg? Ki ügyeli tetteimet?
Hiszen már tudom mi a szerelem...
Viszonzottról, viszonzatlanról is szó esett.
Fájt mindkettő. Néha a boldogságtól,
Máskor bánat emésztette lelkemet.
Volt hogy mélabús komorság fátyla borult rám,
És éreztem végem... könyörögtem, hogy újra kezdhessem,
Tiszta lappal, egy más világban...
Az álomvilágom összedőlt, és hogy éljek, szívem új után kiáltott.
Egyre csak nyögtem hangtalan a segélykérő üzeneteket.
De válasz szinte sohasem érkezett.
A barátok azok kik egyenként mindig többet, és többet
Hozzáraktak, így emelkedett feljebb egy új(álom)világ fala.
Egyre nagyobb, s hatalmasabb... nőtt, és én csodáltam.
Aztán ismét összedőlt, és folyton összedől, és a hiba...
Hol lehet a hiba? Bennem! Csakis bennem, nem?
Mert én építettem mindent...
Kettőt szeretek: egy emléket, és egy álmot.
Nem ugyanaz a kettő? És a jelen? A valóság?
Hol a harmadik? Hol van Ő ki a kettő után jön?
Hát oly messze? Ennyire elérhetetlen? Vagy fél nyújtani a kezét?
Vagy nem bízik még bennem? Vagy én nem készültem még fel...?
S a kérdések azok maradnak végleg... kettőt szeretek,
A múltat, és a jelent. A harmadikat csak várom, és remélhetem...
Kathy Zoei Torrance
2001. ősz